Én annyira szeretem a tárkonyt, hogy még az első kóstolásra meghökkentő szlovén nemzeti sütemény, a tárkonyos kuglóf sem hoz zavarba, legszívesebben egyik tárkonyos levest főzném a másik után, még a tárkonylikőr és a grúz tárkonyos üdítő gondolatára sem fog el a borzongás, és a kamrámban díszpolcon áll a családi örökség egyik fontos darabja, a tárkonyecet, úgyhogy nem csoda, hogy az egyik legkedvesebb ételem a tárkonyos-tejszínes csirke, és közeli rokonát, a tárkonyos-tejszínes-tejfölös pulykát is nagyon szeretem.
Sőt, nemcsak, hogy szeretem, hanem igazi úttörő, ízléstágító, ízlésformáló éteknek tartom, olyannak, amitől a tárkonyt is és a pulykamellet is könnyen megszeretheti még az is, aki amúgy idegenkedett ezektől az alapanyagoktól.
A tárkony frissen, koranyáron a legjobb, de azon kevés fűszerek közé tartozik, amelyek szárítva is egészen sokat megőriznek erejükből és aromájukból (a lestyán és a kapor is ilyenek), a tejszín lágysága és a tejföl savanykás ereje ráadásul nagyon szépen feléleszti az ízét, lágyít rajta, közben mégis áradóvá teszi, olyan emlékezetesen finom mártást ad, amitől hetek múlva is önkéntelenül csettinteni kell.
Erdélyben, ahol én felnőttem, különösen a nagyvárosokban, nemigen lehetett pulykahúshoz jutni a nyolcvanas években, így aztán már kamasz voltam, amikor először láttam egyben sült pulykamellpecsenyét, egészen lenyűgözött, maga volt a megtestesült bőség. Addig, ha vasárnap sült csirke került az asztalra, mindig elirigyeltük egymástól a mellehúsa szeleteit, és akkor egyszercsak egy hatalmas, szinte önmagában csirke méretű, csupa-csupa mellehúsából álló, aranyló bőrű egybensült illatozott a sütőtálban, hát nem is tudtunk hová lenni a boldogságtól. A pulyka a bőség madara, nem csoda, hogy ez kerül az USA-ban a hálaadásnapi vacsoraasztalra. A bőségnek persze ára van, az egészben sütött pulykamell gondos odafigyelést, ideális esetben több napos előkészületet is igényelhet, ha nem akarjuk, hogy kiszáradjon a hús. A tárkonyos-tejszínes-tejfölös pulyka esetében viszont ez a veszély jóval kevésbé fenyeget, a mártásban zamatos és mégis puha marad a hús, a tárkony aromája még a viszonylag rövid készítési idő alatt is bejut a rostok közé.
A legegyszerűbb pulykamellfilé-szeletekkel dolgozni, megsózom és picit megborsozom mindegyiket, fejenként olyan tizenöt-húsz dekányi hús már egy szép barátságos adag. Én szeretem egyben hagyni a szeleteket, de csíkokra vagy éppen falatnyi darabokra is vághatjuk a húst. Ha ez megvan, könnyű kézzel lisztbe forgatom a pulykát, igazán nem kell sok rá, aztán kockákra vágok egy vöröshagymát (négy személyre két kis fejet.) Minél apróbb lett a hagyma, annál jobb. Én hajlamos vagyok túlzásokba esni méret tekintetében, ezért jól megfenem a kést, és hagymavágás közben mindig eszembe jut, hogy apám mennyit büszkélkedett azzal, hogy egyszer megnyert egy hagyma-apróravágási versenyt a Maros vendéglő főszakácsával szemben – azt persze csak egy elszólásból tudtam meg, hogy idő-limit nem volt, csak a méretre mentek, így aztán volt ideje bevetni orvosi, ráadásul szájsebészi precizitását.
Ha a hagyma jó apró, akkor vajat melegítek egy magas falú serpenyőben, amikor már felhabzott, belehelyezem a szeleteket, fontos, hogy egyszerre nem az összeset, csak annyit, amennyi kényelmesen elfér. Az a jó, ha gyorsan színt kapnak, ha több részletben kell dolgozni, kiszedem és egy mélytányérba teszem a húst, és ha kell, frissítem a vajat.
Ha a hús megsült, akkor jöhet a hagyma. Kis lángon megüvegesítem, aztán felöntöm egy fél deci száraz és nem túl fűszeres fehérborral. (Ilyenkor jól jöhet a tárkonyecet, télen, amikor szárított tárkonyt vagyok kénytelen használni, a bor előtt még egy kiskanálnyi tárkonyecetet is öntök a hagymára, megvárom amíg elforr, és csak aztán adom hozzá a bort – és ezen a ponton lehetne fokhagymával is vadítani, tehát aki szereti, tegyen hozzá nyugodtan egy-két zúzott fokhagymafejet – ennél az ételnél én nem szoktam, szeretem, ha a tárkonyon marad a hangsúly.)
Kicsit beforralom a bort, jól felkaparom a hússütésnél keletkezett finom, ízes pörzsanyagokat, hozzákeverem a tárkonyt (szárítottból két-három kiskanálnyit, frissből egy jó félmaréknyit szoktam, de hát én szenvedélyes tárkonyrajongó vagyok, aki először főzi ezt a receptet, az kezdheti kicsit kevesebbel), aztán hozzáadok másfél deci tejszínt.
Mélyeket szimatolok, a tárkony ilyenkor már illatozni kezd, a mélyén enyhe ánizs- és vaníliaaromát szoktam érezni.
Visszateszem a serpenyőbe a pulykát, beleforgatom a szószba, aztán lefedem, hagyom, hogy kis lángon tíz-tizenöt perc alatt átpárolódjon, és magába szívja a fűszer aromáját. Amikor kész, még hozzákeverek egy evőkanál tejfölt, és miután lehúztam a lángról, csepegtetek rá egy kis citromot.
Köretnek barna rizst vagy krumplipürét szoktam adni hozzá, de friss széles tésztával vagy nokedlivel is igencsak el tudom képzelni.
Hozzávalók: 4 személyre 600 gr pulykamellfilé, só, bors, kevés liszt, vaj a pirításhoz, két kis vöröshagyma, fél deci fehérbor, két kiskanál szárított vagy egy marék apróra vágott friss tárkony, két deci tejszín, egy-két evőkanál tejföl, pár csepp citromlé
Dragomán György, író
