A legjobb lecsók minálunk a nyaralós lecsók: a nyaraláson nyilván minden jobban esik, a hosszú tengerparti-vízparti napok utáni hűvös fröccsökkel leöblített, nagy esti lecsózások örömeit esélytelen otthoni körülmények között reprodukálni – sem a zöldségek nem olyanok, se a mi napszítta-vízszítta-szélfútta étvágyunk nem olyan, az ellazult és kipihent test másfajta lelkesedéssel, másféle örömmel, más mohósággal fogadja magába az ízeket. Hiába csinálunk mindent ugyanúgy, nem lesz pont ugyanolyan.
Ez sokáig bántott, hogy hiába próbálom újra és újra, nem lesz éppolyan, mint amilyen Korfu szigetén volt, épphogy-huszonévesen, amikor ifjú házasként csupa fokhagyma, csupa rozmaring lecsókkal örültünk az életnek és az ifjúságnak a feleségemmel, de még olyan masszív, csupa kolbász, csupa rizs energiabombákat se tudok megfőzni, mint amilyenekkel apám traktált minket kamasz éveim vége felé, Isztria északi csücskén.
Akárhogy is próbáltam, nem volt olyan, ezért aztán megannyi sorstársamhoz hasonlóan a lecsópurizmusba menekültem a kudarcok elől, vagyis igen hangzatosakat tudtam veszekedni hagymavágáson, paprikavágáson, paradicsomhámozáson, mindegyikről elviselhetetlenül határozott elképzeléseim voltak: a hagymát csakis apró kockára, csakis kiolvasztott füstölt szalonnán, a paprikát félbe, aztán átlósan milliméteres szeletekre – jó, ez már tényleg túlzás, hazudik, aki azt állítja, hogy látott engem késre szerelt tolómércével a deszka fölé hajolni. Akkoriban esküdni mertem rá, hogy az se mindegy, hogy az alján bevágott hámozandó paradicsom mennyi időt tölt a forró vízben, felfele vagy lefelé néz a tetejébe vágott kereszt, mennyi időt pihen aztán a vízből kivéve, mielőtt bátran lehúznánk héját és felszeletelnénk – és az, hogy a hámozott paradicsomot kockára vágjuk, olyan eretnekség volt, hogy még a gondolattól is kicsorbult a kezemben a séfkés.
Nem tudom pontosan, mikor történt a váltás, nem emlékszem villámcsapásszerű megvilágosodásra, de egyszer csak azt vettem észre, hogy valahogy a lecsófőzésben is megengedőbb és elfogadóbb lettem. Mióta ki tudom örömmel és őszintén mondani, hogy ahány lecsó, annyiféle, a lényeg, hogy finom legyen, azóta ismét tudok örülni a régi nyaralós recept felelevenítésének, és már nem azt keresem, ami nem olyan benne, mint amilyen akkor volt, hanem örülök annak, ami még mindig olyan.
A legfontosabb a mohó öröm, az a fajta, amit csak a fiatal házasok tudnak érezni: végre együtt, végre egymásnak! Ezzel a vidáman felidézett örömmel és éhséggel kell kiválasztani a legkövérebb paradicsomokat, a legnagyobb hagymákat, a legzamatosabb paprikákat, a legszebb-legnagyobb fokhagymafejeket. Sok fokhagyma kell, fejenként egy egész fej, merthogy kétféleképpen is belekerül majd az ételbe, egyszerre lesz fűszer és betét, hadd fokozza csak a fokozhatatlan vágyat. Fűszernek a són a és borson kívül nem kell, csak babér és rozmaring, a legjobb, ha mindkettőt frissen szedjük, a babért egy olyan gyönge ágról, amiből akár koszorút is fonhatnánk a kedvesnek, a rozmaring is friss legyen, legjobb olyan hajtást találni a bokron, ami még nem szúr, ami még zöld és selymes, hogy könnyű legyen majd péppé vágni a fokhagymával együtt. Olaj kell még, ha lehet jóféle olíva, és kész: ez egyszerű étel.
A paradicsomot szokás szerint forró vízbe mártva meg kell hámozni, fejenként három öklömnyi darabot, amíg hűl, addig fel kell szeletelni a hagymát (fejenként egy kisebbet, az a jó, ha nagyon friss), és a paprikát (abból is hármat mindenkinek), nem túl apróra, gyors étel, egyedül csak a fokhagyma pucolása macerás, de azt is ketten jó csinálni, közben lehet annak örülni, hogy együtt és egymásnak leszünk fokhagyma-illatúak, sőt fokhagymaízűek. Négy-öt gerezd fokhagymát a jó kiskanálnyi rozmaringgal egészen apró pépesre kell még vágni, és az előkészületekkel meg is vagyunk, indulhat maga a főzés.
Langyos oliván meg kell futtatni a hagymát, amikor már áttetsző, akkor meg kell sózni és borsozni, aztán áhítatosan hozzá lehet keverni a fokhagymás rozmaringot, óvatosan, nehogy megégjen, aztán ahogy kiárad az illata, már jöhetnek is a paprikaszeletek. Kis lángon, lassan kevergetve kell megvárni, hogy a paprika is áttetsző legyen, ekkor bele kell dobni a babérlevelet és a paradicsomot. Kis lángon kell gyöngyöztetni öt percig, aztán bele lehet szórni a fokhagymagerezdeket és a babérlevelet.
Addig kell főzni, amíg a fokhagyma meg nem puhul, ez többnyire olyan húsz perc, legfeljebb fél óra. Ha mindent jól csináltunk, a paprika is és a hagyma is megőrzött valamit a tartásából.
Aki nem bírja ki, jófajta kolbászt is karikázhat bele, friss kenyérrel mindenféle más köret nélkül jó enni, mohón és szerelmesen, vagy akár lassan és nosztalgikusan.
Hozzávalók: fejenként egy fej fokhagyma és egy kisebb fej hagyma, fejenként három paradicsom és három paprika, só, bors, rozmaring, babér, ráadásnak esetleg egy kis füstölt kolbász.
Dragomán György, író
