Áruházak Facebook Instagram Youtube Üzenet

Inspirációk


A grillezett kukorica csábítása, a sültkukorica-leves lehetőségei

Felemelem a gömbgrill fedelét, alatta ott a nyolc szép kukoricacső, jó tíz perce grillezem őket gyenge parázson, két-három percenként forgatgatom mindegyiket, nézem, hogy lassan pirulnak és karamellizálódnak a kukoricaszemek. 

Nemsokára kész lesz, akkor úgy, forrón tányérra kerülnek, és hűtőszekrényhideg vajat kenünk majd rájuk. Az a jó, ha a vaj éppen csak ráolvad a kukoricára, megtartja majd a füstölt tengerisó-kristályokat, miket óvatosan morzsolva a csövekre szórok.

Ezután már csak enni kell, mohón, az illemszabályokra szinte fittyet hányva két könyökkel az asztalon, a csövet két végén az arcunk elé tartva. 

Lehet aprókat harapva forgatni vagy hosszában csíkokat harapni belőle, pofagyalu, jut eszembe mindig ilyenkor a szó, apám a pánsípot nevezte pofagyalunak viccből, én meg a kukoricaevésről gondoltam mindig, hogy pofagyalulás, gyerekoromban persze nem sülve és nem vajasan ettük, egyszerűen csak megfőztük, előtte lehúztuk a héját és ágyat raktunk belőle a kukoricának a fazékba, aztán csak sózni kellett, és készen is volt. Soha olyan türelmetlen nem voltam, mint akkor, amikor meg kellett várni, hogy kihűljön, de azért valahogy mindig kivártam, mert tudtam, akkor a legjobb, amikor már csak épp egy kicsit melegebb a langyosnál, mert akkor, miután az ember félig elpusztította a csövön lévő szemeket, rá lehet a csőre harapni, és ki lehet szívni belőle azt az édeskés, mélyen zöld és mégis erősen kukoricaízű zamatos levet, amit olyan nagyon szerettem. 

(Azt hiszem, a  kukorica nemcsak nekem igazi nosztalgiaétel, nem lehet nem a régi nyarakra, a nagy vízparti kukoricaevésekre gondolni tőle, sose fogom elfelejteni, egyszer egy öreg  irodalomtörténész professzorral hallgattam egy szomorkás, élettől búcsúzó interjút, aminek az volt a fénypontja, hogy gyerekkoráról kérdezték, és akkor a hangja átfényesedett, megfiatalodott, hirtelen áhitatos nosztalgiával kezdett a meleg salakban lassan, héjastul megsütött kukorica csodálatos izéről mesélni, hogy milyen jó is volt azt megenni a nagy futballozások fáradtsága után.)

Ha valami csoda folytán kibírnánk, hogy ne együk meg rögtön az összes sült kukoricát, vagy elég megfontoltak és elszántak lennék ahhoz, hogy direkt erre a célra süssünk kukoricát, akkor persze készülhetne belőle sültkukorica-leves, nem lenne nehéz, minden négy csőre egy kis fej vöröshagymát kellene pár kanál vajon megfonnyasztani, aztán rátenni erre a hagymára  a csövekről egy éles késsel lehámozott kukoricaszemeket, és a darabokra vágott, lecsupaszított torzsákat is, (pár kanálnyi szemet érdemes volna persze betétnek megőrizni) aztán a kukoricát fel kellene önteni annyi vízzel, ami éppenhogy csak ellepné, negyedórát lassú tűzön gyöngyöztetni, aztán a torzsadarabokat kidobva az egészet botmixerrel pürésíteni, (esetleg le is szűrni – ez könnyíti a levet, kikerülnek belőle a picit kásás állagot adó héjdarabok) kevés borssal, római köménnyel ízesíteni vagy éppen csilivel vadítani, és már kész is volna a könnyű, enyhén füstös és finom kukoricaleves, a sült kukorica desztillált esszenciája - készülhetne persze víz helyet hígított kókusztejjel, kerülhetne bele egy kevés citromnád, pár bazsalikomlevél, egy kis lime – de ezek legtöbbször csak hiú ábrándok, éveken át dédelgetett vágyak maradnak, mert szinte mindig elcsábulunk, amikor megérezzünk a grillezett kukorica vadító illatát, és azon melegében elfogyasztjuk a leves alapanyagát.

Hozzávalók: a grillezett verzióhoz kukorica, vaj és füstölt só

A leveshez: fejenként egy-másfél frissen grillezett kukoricacső, csövenként egy negyed vöröshagyma, egy evőkanál vaj, só, bors, római kömény, csili – esetleg minden négy csőhöz fél liter ízlés szerint felhígított kókusztej, kevés citromnád, pár levél bazsalikom

Dragomán György, író

Dragomán György
író
Tudj meg többet