Kevés csodálatosabb dolog történhet egy szép, nagy, egyben hagyott sertéskarajjal, mint hogy tejben sütve, jó három óra alatt átlényegüljön zamatos vasárnapi pecsenyévé. Ez első hallásra meglehetős vakmerőségnek hangzik, én is aggódtam kicsit, amikor először öntöttem rá óvatosan az egyliternyi zsíros tejet arra a remekszép másfélkilós karajra, amit eredetileg pedig citromos sült karajnak szántam (ez egy másik történet, majd ezt is elmesélem), de úgy alakult, hogy a citromok előző este egy gintonicban végezték, így aztán vasárnap reggel kellett új tervvel előállni a déli pecsenyéhez. Ekkor jutott eszembe ez az izgalmas dél-francia recept, amit Paula Wolfertnél olvastam, és amivel a tejben sült libamáj miatt - ez klasszikus karácsonyi recept a családban - már régóta kacérkodtam.
A tejben sütés igazából csak elsőre hangzik vakmerően: ha jobban végiggondoljuk, végül is logikus, hiszen a karajsült könnyen kiszárad, és mindenféle ravasz trükkökkel lehet ez ellen harcolni. Apám szalonnával szerette spékelni, külön spékelőkést tartott erre a célra, én egy időben félnapokra-napokra fűszeres, sós vízben áztattam a húst sütés előtt, hogy ozmózissal szívjon magába nedvességet. Könnyen el lehet képzelni tehát, hogy kis lángon és hosszan tejben párolódva-süldögélve bizony zaftos és zamatos marad a pecsenyénk. Ráadás jutalom pedig a sütés közben és után aranybarnává sűrűsödő-karamellizálódó, csodálatosan mély ízű, aranyszínű tejmártás.
Én ugyan hirtelen felindulásból készítettem először ilyet, de ünnepibb étel az annál, érdemes tehát komolyan készülni rá. A húsnak is jót tesz, ha egy-két nappal előbb bedörzsöljük durva sóval, vékony fokhagyma-szeleteket helyezünk el rajta, mellé teszünk egy babérlevelet, aztán rizspapírba vagy zacskóba csomagolva hideg helyen hagyjuk egy-két napig.
(Itt nyitok egy kisebb zárójelet – meg kell röviden vitatnunk egy fontos kérdést: kicsontozzuk a karajt vagy ne? Én amúgy nagy híve vagyok az egyben sült karaj csonton sütésének, a csontok közötti, kicsit zselésre sült húsfalatkákat a szakács jutalmaként el is szoktam happolni a többiek elől – de a tejben sültnél valahogy túl vad ízt ad a mártásnak a csont, jobban járunk, ha előre levágjuk, és inkább belefőzzük mondjuk egy gazdag zöldborsólevesbe.)
Ilyenkor, ha arra jár az ember, boldogan kinyithatja a hűtőszekrény ajtaját, szeretettel ránézhet a szépen előkészített és becsomagolt húsra, előre örülhet már a másnapi ebéd zamatának, sőt azt is elképzelheti, hogy a vasárnapi ebédről maradt sültből milyen csodálatos hétkezdet-édesítő szendvicsek készülhetnek majd hétfő reggel. Sokkal finomabb lesz a sült, ha már így előre örülünk neki.
Vasárnap aztán, ebéd előtt jó három órával eljön a nagy pillanat, ideje elővenni a legszebb fedeles vaslábosunkat. Kell még egy közepes sárgarépa, egy kis hagyma, ha van, akkor egy kisebb póré, annak is a fehér része, fűszernek elég lesz egy babérlevél meg egy kakukkfű ágacska, aki vadítani akarja, rozmaringot meg lestyánt is tehet bele, és az igazán vakmerőek egy-két zsályalevéllel is megpróbálkozhatnak. Én legtöbbször maradok a babérnál és a kakukkfűnél. A zöldségeket apró kockákra kell vágni, aztán kevés vajban meg kell kicsit futtatni őket.
Amíg a konyhát betölti az üvegesedő hagyma és répa illata, ideje elővenni a húst, ledörzsölni róla a sót meg a fokhagymát, aztán szépen körbeforgatni, és könnyű kézzel megszórni fehér borssal – vagy ha nincs, hát üsse kő, feketével - sózni nem kell már, maradt rajta elég. Ha már kellően üveges a hagyma és répa is megpuhult kicsit, akkor a húst óvatosan fektessük a zöldségekre, aztán szedjük össze a bátorságunkat, és öntsünk rá egy liter zsíros tejet. A látvány kicsit szokatlan és nem is a legétvágygerjesztőbb, de ettől nem szabd megijedni. Lesz ebből még finom mártás, és jó zamatos sült, erre szoktam gondolni, amikor lefedem, és beteszem a százötven fokos sütőbe. Most két és fél nyugodt, kedves óra vár ránk, közben egyre finomabb illatok lengik be a konyhát, és nekünk ezalatt csak annyi dolgunk lesz, hogy egyszer-kétszer megfordítsuk a sültet.
Ha letelt a két és fél óra, levehetjük a fedőt. A tej még mindig nem lesz a legszebb, lehet, hogy kicsit összecsomósodott, ettől nem kell félni, a húst toljuk kicsit arrébb, és egy villával vagy egy dróthabverővel – egyik legkedvesebb és hűségesebb konyhai eszközöm - keverjük vissza a tejbe az esetleg az edény falára barnult részeket.
Most húzzuk fel a sütőt kétszázhúsz fokosra, és húsz perc, negyedóra alatt süssük pirosra a húst.
A tej közben sűrűsödni fog, amikor a hús már szép piros, vegyük ki a szószból, tegyük egy deszkára, hagyjuk kicsit pihenni. Most jött el a nagy pillanat, meg lehet kóstolni a mártást. Ha mindent jól csináltunk, finom mély, enyhén karamellás íze van, ha még mindig híg lenne, akkor öt-tíz perc alatt közepes lángon, de közben végig kevergetve jól be lehet sűrűsíteni. Ha csomós lenne, használjuk bátran a villát vagy a habverőt, keverjük simára.
Szeleteljük fel a húst, tegyük vissza a szószba. Eljött a nagy pillanat, tálalhatunk, örülhetünk.
Köretnek sok minden szóba jöhet, én többnyire alufóliában sült hámozott burgonyát szoktam adni hozzá, sokszor a hússal párhuzamosan készül, a vaslábos köré teszem a meghámozott és fóliába csomagolt krumplikat, mire a hús elkészül, a krumpli is vajpuha lesz – ha tényleg igazán flancolni akarok, akkor a sütés vége előtt kibontom, kacsazsírba vagy olívába forgatom a krumplit, rozmaringot szórok rá, és ropogósra sütöm. De az alufóliából kibontva, vajjal forrón összetörve, a mártással meglocsolva is csodásan finom.
(Hozzávalók: másfél-két kiló csontozott karaj egyben, a hús érleléséhez só és pár gerezd fokhagyma, a sütéshez egy közepes répa, egy közepes hagyma, esetleg egy póré, fehérbors, babér, kakukkfű, egy liter zsíros tej.)
Dragomán György, író