Narancskrém

Előre örülök a narancskrémnek. Elképzelem, milyen jó lesz majd bekanalazni a fényes, sima, narancsszínű sűrűségbe, átadni magam az ízrobbanásnak. Tömény és intenzív édesség a narancskrém, és nagyon sok mindenre jó: kanalazhatjuk zabkására, tejberizsre, habcsókra, joghurtra, vaníliafagylaltra – azonnal gyors és egzotikus desszerteket kapunk, ha pedig még egy kevés pörkölt, tört mandulát, diót vagy pisztáciát is szórunk a tetejére, akkor már akár házi mestercukrásznak is képzelhetjük magunkat. Lehet angol módra pirítós kenyérre kenve reggelire is enni vagy éppen piteformába tölteni, esetleg fánk belsejébe rejteni, és persze lehet csak úgy magára mohón kanalazni, úgy, ahogy a csokis mogyorókrémet vagy a jobbfajta pisztáciakrémet szokta az ember, ha rátör a nagy édességezhetnék legyőzhetetlen szenvedélye. 

A narancskrém, amint az angolok orange curd-nak neveznek, a narancslekvár, a kandírozott narancshéj és a narancsszörp mellett a negyedik és mind közül talán a legvarázslatosabb módszer, amivel pár hétre üvegbe tölthetjük a narancs illatát, ízét, aromáját és zamatát. 

Én pedig most éppen erre készülök: két szép vérnarancsból fogok narancskrémet főzni.

A tojásokat már feltörtem és elválasztottam egymástól a belsejüket, a három sárgája és a hozzájuk adott egy egész tojás már ott vár a fém keverőtál csillogó fémgömbjének legközepén. (A maradék fehérjékből habcsókot készítek majd, de az már egy másik történet.) A négy sárga gömb szép narancsszínű, fényesen ragyogva sokszorozza a kora márciusi délelőtt ragyogó napsütését, olyan, mint valami ismeretlen, egzotikus, ezüst bélű, arany közepű óriásgyümölcs.

Eszembe jut az a rész valamelyik Verne regényből, amikor egy oxigénben gazdagabb bolygóra vagy holdra jutnak az utazók, ahol az oxigéntől dúsabb levegő miatt hatalmas, görögdinnye méretű epreket kóstolhattak – amióta olvastam, nagyon sokszor elképzeltem, hogy milyen érzés lehetne beleharapni egy ilyen óriási eperbe.

Mosolygok az emléktől, meglátom magam a keverőtál tükrében, a tojássárgák tükrében, aztán az jut eszembe, hogy végül is a narancskrém, amit nemsokára főzni fogok, lehetne valamilyen hatalmas, nem létező, óriás-csodanarancs sűrű, krémes leve vagy belseje is, hiszen olyan intenzív és mégis krémesen selymes íze van, hogy ha behunyt szemmel kóstolnám, talán meg sem tudnám mondani, mit is eszem pontosan.

Körbefordítom a két szép vérnarancsot, aminek a levéből majd a tojássokkal, cukorral és egy kevés vajjal krémet fogok főzni, aztán előveszem a citrushéjreszelőm (nagyon érdemes egy micropane reszelőt beszerezni erre a célra, de ha nincs, akkor bármilyen finom reszelő, de még egy recésebb vajkés is megteszi) és lereszelem a narancsok héját – ha nem bio naranccsal dolgoznék, akkor ezt a lépést kihagynám, és egy kevés szárított narancshéjat kevernék a krémbe –, aztán félbevágom, kinyomom és egy szűrőn átszűrve egy mérőpohárba öntöm a narancsok levét.

Úgy másfél deci szokott kijönni két narancsból, néha kicsit több, néha kicsit kevesebb, éppen ezért jó megmérni, hogy pontosan mennyi, mert kétharmad annyi porcukor és feleannyi vaj kell majd a krémhez.

Meg persze egy csipetnyi só, amit mindig el szoktam felejteni, úgyhogy most gyorsan rá is szórom a tojásokra, biztos, ami biztos.

Egy fél citrom leve is kell majd még bele, az élesebbé és intenzívebbé teszi majd a krém ízét, ezt se kéne kifelejteni, jut eszembe, gyorsan kifacsarok tehát egy fél citromot is. (A másik fél leve pont jól jönne a maradék három tojásfehérjéhez, ha netán habcsókot akarnék készíteni belőlük.)

Kimérem a cukrot, előveszem a hűtőből és kockákra vágom a vajat. 

Most már minden készen áll, most már csak össze kell keverni az alapanyagokat és gőz fölött öt-tíz perc alatt krémmé kell főzni őket.

Előveszem a legkedvesebb kézi habverőmet, a tojáshoz keverem a cukrot és a lereszelt narancshéjat. Szépen összekrémesedik, a fém habverő ritmusosan csattog a keverőtálon. 

Megállok, vizet teszek fel forrni a közepes edénybe, erre pont kényelmesen ráfér majd a keverőtál, a gőz fölött fogom majd sűrűre főzni a krémet.

Amíg a víz felforr, összekeverem a narancslevet és a citromlevet is a cukros tojással, csattog a habverő, finom, fehér hab ül ki a szép narancsszínű folyadék tetejére. 

Közben a víz is forrni kezdett, úgyhogy a gőz fölé teszem a keverőtálat, aztán keverem-kavarom, keverem, kavarom. 

Öt perc, hat, perc, hét perc, nyolc perc, addig kell kevergetni, amíg el nem tűnik a tetejéről a hab és sűrűsödni nem kezd, akkor jó, ha olyan, mint a folyékony, de már nem egészen híg méz. 

Szeretem ezt az öt-nyolc percet, ilyenkor nem lehet és nem is érdemes másra figyelni, csakis a lassan sűrűsödő narancskrémre, magánidő, énidő, meditációs idő. Próbálok semmire se gondolni közben, csak a narancs tiszta ízére, arra, ahogy sűrűsödik és kisimul, hogy milyen finom desszertek is lesznek majd ebből a sűrű krémből.

Egyszer csak készen lesz, besűrűsödik, elzárom a lángot, most már mindjárt egészen elkészül; már csak a hideg vajat kell kockánként belekeverni.

Egyik kockát a másik után adagolom és keverem a krémhez, ahogy a vajkockák beleolvadnak a narancskrémbe, lassan lehűtik és kifényesítik, ettől a krém kicsit zselésedni kezd, a színe is halványul egy nagyon keveset.

Mire a vaj elfogy, készen van a krém, úgy nagyjából négy deci lesz két narancsból, legjobb csatos befőttesüvegbe tölteni.

A hűtőben két hétig is eláll, de fagyasztani is lehet, nálunk olyan sokáig sose tartott, hogy erre sort tudtunk volna keríteni.

Mielőtt betenném a hűtőbe, persze még megkóstolom, vajon olyan lesz-e, mint amilyennek képzeltem, mint amilyenre emlékeztem. Ahogy eltölt az édesen sima, mégis vad citrusíz, óriás narancsot képzelek hozzá, és Jules Verne-re gondolok.

Hozzávalók: két közepes narancs leve (kb. másfél deci) és egy narancsnyi lereszelt héj, egy fél citrom leve, három tojássárgája és egy egész tojás, száz gramm porcukor, egy csipet só, hetvenöt gramm vaj.