Sokáig azt hittem, hogy tudok kacsamellet sütni. Sütöttem is büszkén, pont úgy, mintha kacsacombot sütnék: kicsit körbesütöttem serpenyőben, aztán zöldségágyon betettem a sütőbe, és kis lángon sokáig sütöttem, fóliával letakarva védtem a kiszáradástól. Meg is sült persze, abban nem volt hiba, csak a bőre nem lett ropogós – de azon paprikás-mézes szójaszószal segítettem, bekentem szépen, aztán betettem még gyorsan a grill alá öt percre: a bőr ettől ugyan még mindig nyúlós maradt, és a zsírja se olvadt ki rendesen, de már legalább volt rajta egy kis égett, fűszeres cukormáz. Éles késsel vágtam belőle vékony szeleteket, sűrű volt, omlós és enyhén májízű, mégis örömmel, áhítattal ettük. A comb persze finomabb volt, mindig előbb el is fogyott a mellnél.
Aztán egyszer olvastam valamit a rozéra sült kacsamellről, és arról, hogy ha igazán jó kacsamellet akarunk sütni, akkor úgy kell kezelnünk, mint a steaket. Steaket azt aztán tudok sütni, gondoltam –
nem tántorított el, hogy a kacsamell egyik felén ott a bőr és a zsír, fogtam tehát, és jól felforrósítottam a serpenyőt, bőrével lefele beletettem a kacsamellet, két perccel később aztán fél kézzel hátranyúlva, légtornászt megszégyenítő mozdulattal próbáltam valahogy kinyitni az ablakot, hogy utat találjon valahogy a serpenyőből előgomolygó csípős, fekete füst, és közben a másik kezemben egyszerre két villát szorongatva próbáltam visszanyomni a mindenáron felkunkorodni akaró húsdarabot a serpenyőbe. Nem: a bőrös kacsamellet egyáltalán nem úgy kell sütni, mint a steaket, hacsak nem szereti az ember a kívül szenes, de belül nyers kacsahúst.
A bőrös kacsamellet úgy kell sütni, hogy az ember fogja a kacsamellet, aztán előveszi és a biztonság kedvéért még egyszer megfeni a legeslegélesebb kését, aztán óvatosan, de biztos kézzel finom kocka- vagy rombuszhálót rajzol a pengével a bőrére, de úgy, hogy ha lehet, csak félig vágja át a bőr alatti hájréteget (én ilyenkor igyekszem bátor hályogkovácsnak képzelni magam). Ha ezzel megvagyunk, sózzuk meg kicsit a húsos felét, facsarjunk rá a darálóból egy kevés borsot, aztán öntsünk egy kevés vizet a serpenyőbe, helyezzük bele bőrével lefelé, és kezdjük sütni közepes lángon.
Pár percet kell csak várni, mire szépen, lassan, kíméletesen elkezd kiolvadni a bőr alól a zsír. Kezdetben, amikor nagyon izgultam, néha egy kislábos fedelével bőszen a serpenyőbe nyomtam a húst, ez ugyan hatékony megoldás, engem viszont nyomasztott, hogy nem látom, mi történik, úgyhogy azóta inkább két kanalat használok erre a célra.
Ezen a ponton két út áll előttünk: lehet hat-nyolc percig várni, amíg szépen kisül a bőr alól a zsír, aztán a serpenyőt felforrósítva, a húst megfordítva kérget sütni rá, és utána öt-hat percre betenni a 180 fokos sütőbe, de én izgágább vagyok ennél, úgyhogy el szoktam kezdeni a mell húsos felére kanalazni a forró zsírt. Néha kicsit meg is döntöm a serpenyőt, ilyenkor emelni szoktam a lángon, a kanalazást magát pedig igyekszem ritmikusan csinálni, mintha valami zenekarban játszanék – az ütemet az diktálja, hogy milyen gyorsan folyik vissza a hús felszínéről a serpenyőbe a zsír.
Kitartó szorgalommal, ritmusosan kell kanalazni, szinte zen-közeli állapot lesz, a hús felszíne előbb kifehéredik, aztán lassan színt kap, közben a zsír színe is változni kezd, előbb csak halványsárga, aztán lassan elindul az arany és a világos borostyán árnyalatai felé.
Amikor a hús már szép pirosra sült a rákanalazott forró zsírtól, meg kell fordítani, és két-három percig sütni, bőrével felfelé. Ilyenkor jól el lehet álmélkodni azon, milyen szépen kinyílt a rombuszminta, milyen finom ropogósra sült a bőr.
Mielőtt felszeletelnénk, mindenképpen pihentetni kell a húst, én langyos sütőbe teszem tíz percre. Legjobban almát szeretek sütni hozzá, egy savanykás zöld almát keresztben félujjnyi vastag szeletekre vágok, lehetőleg úgy, hogy pont hét szelet sikerüljön, jó érzés körberendezni őket a serpenyőben, elgyönyörködni a magház csillagában. A szeletek közepes lángon gyorsan megsülnek a kiolvadt kacsazsírban, egyet fordítok rajtuk, aztán már készen is vannak.
Most már csak a mártást kell elkészíteni. Nem szoktam túlcifrázni: óvatosan kiöntöm és biztos helyre teszem a serpenyőben maradt zsírt, egy pillanatig elábrándozom azon, hogy mi mindent fogok majd főzni vele (nagyokat nyelek a tepsis rozmaringos krumpli, a fokhagymakonfit vagy az almás pecsenyezsír gondolatától), aztán a serpenyőben maradt finom pörzsanyagokra ráfacsarom egy narancs levét, két-három perc alatt sűrűre forralom, aztán leveszem a lángról.
Most már csak fel kell vágni a kacsamellet, szép vékony szeletekre, igazságosan elrendezni a tányérokon az almaszeletekkel, pár kanál mártást kanalazni rá, és készen is vagyunk. Köretnek legjobban fehér misoval gazdagított krumplipürét szeretek adni hozzá (vagyis a kész krumplipürébe egy kevés világos misót keverek), az ideális az, ha kuktában gőzölt krumpliból készül sok-sok vajjal – de ez már egy másik történet.
Dragomán György, író