Előveszem a legszebb halványzöld vágódeszkám (műanyagból van, igazából nem szeretem annyira, mint a masszív fa deszkákat, de most a színe miatt pont megfelel a célnak), gondolatban kettéosztom, aztán az egyik felére ráteszek egy szem vöröslencsét, a másikra egy szépen meghámozott édesburgonyát. A zöld háttér szépen kiemeli a narancssárgát, a vöröslencse szem valahogy még kisebbnek látszik tőle, az édesburgonya meg egészen hatalmas.
Pár másodpercig nézem őket, két egyszerűségében is egzotikus alapanyag, egyiket sem ismertem gyerekkoromban, aztán mindkettőt nagyon megszerettem, gyors és laktató, de mégsem mindennapi alapételeket szoktam főzni belőlük. Most kókuszos édesburgonya-vöröslencse curryt készülök főzni, ez az egyik legkedvesebb főzelékem, de mielőtt belevágnék a főzésbe és az édesburgonyába, egy-két percig elmeditálok a két alapanyag különbözőségén és hasonlóságán, a lencseszem apróságán, az édesburgonya gumójának kemény erején. Szeretem ezeket a pillanatokat, ha lehet még a legnagyobb kapkodásban is szakítok rá időt, végig futnak a fejemben az emlékek és a lehetőségek, mi mindent főztem ezekből az alapanyagokból, és mi mindent főzhetnék, készülhetne citromos vöröslencseleves és hozzá sütőben sült fűszeres édesburgonya hasábok, vagy kihozhatnám a sütőtököt, keríthetnék egy-két csirkecombot, és akkor készülhetne vöröslencsés édesburgonyás sütőtökös paprikás csirke. Ilyenkor szoktak új ötletek is eszembe jutni, egy pillanatra eltöprengek a miso pasztás édesburgonyapüré harmonikus szépségén, elhatározom, hogy nemsokára újra főzök majd olyat, valamilyen sült hal körete lesz, nagyot nyelek a gondolattól, aztán megrázom a fejem, a felkészülési idő lejárt, elég már a meditatív álmodozásból.
Vigyázva szeletekre, aztán kockákra vágom az édesburgonyát, (az édesburgonya igen kemény tud lenni, ha nem vigyázunk, könnyen megcsúszhat a kés, közben egy pillanatra csak-csak elkalandozik a figyelmem, eszembe jut a korszak, amikor édesburgonyás pirítóssal szórakoztam – jópofa reggeli, vékony és minél nagyobb szeleteket kell vágni az édesburgonyából, aztán egy pirítósgépben kitartóan addig kell sütni őket, amíg jó ropogós kérgük nem lesz, ha kész, vajat vagy krémsajtot lehet kenni rá), amikor kész, egy szűrőbe teszem a kockákat és megmosom a csap alatt. A lencsét is megmosom, fél kiló édesburgonyához negyed kiló lencsét szoktam adni.
Jöhetnek a fűszerek, negyed-negyed kiskanálnyi mustármagot, kurkumát, koriandert, feketeborsot, kardamomot és római köményt teszek egy serpenyőbe, kis lángon szárazon kezdem pirítani a fűszereket, közben arra gondolok, milyen jó, hogy van erre időm, és nem kész curry port kell használnom, persze az se lenne baj, de hát mégis, jobb megadni a módját, és különben is, szeretem a mozsaram használni, mert ahogy a fűszerek illatozni kezdenek, át is öntöm mindet a mozsárba, szépen porrá töröm az összeset, „törj meg mag, zúzódj szét” kántálom közben félhangosan a mozsártörő munkadalom, lehetnék persze hangosabb is, a családtagjaim már megszokták, megszerették. Ha már minden jól össszetörött, még két gerezd fokhagymát is belepasszírozok, aztán hozzákeverek egy kiskanálnyi paprikát (lehet erőset is, ízlés szerint, a kókusztej úgyis szelídít majd rajta).
Most már csak egy közepes fej hagymát kell felkockázni, és túl is vagyunk az előkészületeken. Előveszem a kétliteres piros vaslábosom, kevés napraforgóolajat melegítek benne (vajat is használhatnék persze, vagy tisztított vajat), kicsit megfonnyasztom a hagymát, rádobom a fűszereket, megkavarom, örülök az illatuknak, belekeverem a lencsét és az édesburgonyát, jól megsózom, felöntöm annyi vízzel, amennyi éppen ellepi, megvárom, amíg felforr, aztán lehúzom a lángot, majd hozzákeverek egy konzervnyi kókusztejet. Jó nézni, ahogy a fehér és sűrű kókusztej örvényesen kavarog a lábosban, fel-felbukkan benne egy-egy narancsszín édesburgonya, aztán lassan felúsznak a tetejére a fűszeres olaj cseppjei.
Most már csak várni kell húsz percet, fél órát, amíg az édesburgonya és a lencse megfő, az ízeik összekeverednek, összeérnek, összefonódnak, úgy, mintha mindig is összetartoztak volna, és a végére egy sűrű, zamatos, halvány narancsszínű főzelék illatozik majd a lábosban. A lencse persze magába szívja a folyadékot, szóval érdemes közben ránézni egyszer-kétszer, és ha elfőtte volna a levét, akkor picit utána önteni.
Barnarizst szoktam főzni hozzá, arra halmozom rá, ha éppen van otthon, akkor pár csepp zöldcitromot vagy citromot facsarok rá, aztán bőségesen megszórom apróra vágott friss petrezselyemzölddel, vagy petrezselyemzöld és bazsalikom keverékével, és közben mindig irigykedve gondolok azokra a szerencsés embertársaimra, akik nem érzik szappanízűnek a friss koriandert. (Én valószínűleg sajnos soha nem fogok megbarátkozni vele, pedig kitartóan kísérletezem magamon ezzel, de ez már egy másik történet.)
(Kókuszos vöröslencsés édesburgonyafőzelék, hozzávalók: negyed kiló vöröslencse, fél kiló kockákra vágott édesburgonya, egy 400 grammos konzervnyi kókusztej, egy hagyma, három evőkanál olaj, a fűszerkeverékhez negyed-negyed kiskanálnyi mustármag, kurkuma, koriander, feketebors, kardamom, római kömény, két gerezd fokhagyma, egy kiskanál paprika, só.)